Notes

HALÁLHOZÓ II. RÉSZ - TÖVISEKEN ÁT A CSILLAGOKIG
11. fejezet - Egy Tövis az úton (Árnyhozó)

Töviskezű Vérbulcsú a két zászlóhordózójával, és a saját testőreivel együtt kivágtatott a kapuból, a csatatéren ügetett. Én is megsarkanytúztam a lovamot, és mentem a várúrhoz, oldalamon Nimériával.
- Elég kemény fickónak néz ki - szólalt meg Niméria.
És így is volt. Nagy fekete csataménen ült állig szürkésfekete páncélban. Szélesek voltak a vállai, az orra még Dorgennél is nagyobbra nőtt, a szakálla sűrű, bozontos, de rövidre volt nyírva, és a szürkésfekete haja a válláig lenyúlt. Kemény nyomok éktelenítették az arcát, egy hosszú sebhely volt rajta a homlokától az álláig. Az emberei már tetőtől talpig páncélban voltak. Rémes emberek voltak, de engem nem ijesztettek meg. Figyeltem a kaput, és láttam, hogy nyitva maradt, várják hogy az uruk menjen be a várba.
Amint közel értünk, gyors pillantást vetett rám, majd Nimériára.
- Rohadt viccesek vagytok mind ti szarevők - morgott - Azt hiszed, hogy ezzel a könnyűpáncélos kevéske hadseregeddel be tudod venni a váramot ostromgépek nélkül? - harsány nevetés tört ki - Hogy miket nem tudtatok kitalálni a kis szajháddal együtt!
Észrevettem, hogy Niméria sértésből elő akarta kapni az íját, de megfogtam a csuklóját, mielőtt bármi ostobaságot csinált volna.
- Na mivan? - sértődött meg az ellenségem - Csak az édeske szaros kezeddel tudod megnyugtatni a csajodat? Hahaha! Azt hittem, hogy Árnyhozó Csanád rettenetes teremtés sok-sok sebhelyekkel, közben itt úgy néz ki, mint egy gyáva kutya! Mondd csak, mennyi az esélyed, hogy a kis piszkos seregeddel bevedd a váramat?
Meg tudod csinálni - gondoltam magamba - Kell időt szakítani vele.
- Miért? Talán nagy baj, hogy ilyen piszkos a seregem?
- Én szerintem nincs baj, legalább több hulla kerül a váram előtt, és a te fejedet tehetem is trófeának. Megmutatom mindenkinek, hogy legyőztem a legkegyetlenebb embert!
Az egész csapata elkezdett nagyot röhögni.
Szócsépelésre tudta fordítani a kevéske energiáját. Észrevettem, hogy minden nagyhatalmúaknál ez volt az egyetlen gyengesség: nagyképűség kimutatása.
Megvártam, hogy hagyják abba a nevetést, és folytattam a beszélgetést.
- Mennyi trófeát szedtél össze magadnak? Legalább most megmondod, és küldök levelet Régensvárba, hogy micsoda hatalmas ember vagy.
Megint hangos hahotázás tört ki. Ennyire nyomorult az egész kolóniai népség? Csak vicceken járt mindig az eszük.
- Hallod! Több ezret szedtem össze, miért nem sétálnál egy kicsit közelebb a vár körül, hogy megnézd a karóra kitűzött fejeket? - hátrapillantott a saját várára, de szerencére nem vett észre semmi gyanúsat - Megparancsolom a kurva íjászaimnak, hogy ne lőjék téged agyon, hogy megcsodáld a művészetünket!
- Ne bízd benne, megölnek... - be se tudta fejezni a mondandóját Niméria, de a nagyúr máris közbeszólt hangosan.
- Megszólalt a szajhád! Mennyire okos a kis kurvád! Milyen csinos kis arca van! Megteszem, hogy vegyél részt az élvezetbe, mielőtt a máglyán elégetnélek! Száz legjobb emberemet adom hozzá, hogy veszítsd el a szűzességedet! Jól hallottátok barátaim!
Vigyorogtak. Kénytelen voltam keményen megszorítani Nimériának a könyökét, hogy ne kezdje el a balhét még véletlenül is. De azért nagyon dühös lett minden egyes fekete lovasra.
- Mondd csak te kis faszfej, honnan van ez a kis szép kurvád? Csaknem kuplerájból szedted elő? Ott az íj a hátán, de nem tud célozni!
Niméria már nem hagyta magát, és kiszabadult a szorításmból. De szerencsére nem csinált semmi hülyeséget, csak az íját kapta elő, és a levegőben az egyik varjút nyílazta le, és az le is zuhant. Két év után máris jól tudott célozni. Hogy lehetséges? Én tanítottam meg a leghatékonyabban. Csakis egyedűl az Árnyak tanították meg nekem az emberi érzelmekkel bánni.
Töviskezűnek a talpnyalói csodálkozva hátráltak, de a vezérük abszolút nem ijedt meg. Rettenhetetlen, de egyben zöldfülű is. Levette a sisakját, hogy a lány a csúnya maradék szemét vegye célba. Szép butaságnak véltem.
- Ó, talán megsértettelek kis szajha? A mi páncélunk ellen nem ér semmit az ócska íjad! És te kisfiú, miért vagy hülye Árnyhozó, hogyha nincs sehol se sebhelyed az ostoba kicsi fejeden?
A sértegetés szimplán elment a fülem mellett. Volt elég sebhely a testemen, de meg tudtam védeni a fejemet legalább.
- Sosem találkoztál az árnyakkal, ugye? - kérdeztem - Mert az árnyak jobban számítanak, mint a sebhelyek.
- Nem ijesztesz meg faszfej! - morgott - Kis ringyó seggek, mindig csak féltek a sárkányoktól, na mivan? Azt hiszik, hogy a sárkányok legyőzhetetlenek? Na megmutatom minden hülye kis ringyóknak, hogy hogy lehet egy sárkányt lemészárolni! Csak előbb a kis szaros seggedet eltaposlak, és megyek is sárkányvadászni, jó lesz?
Úgy tudta, hogy az Árnyak egyenlők a sárkányokkal. Elgondolkodtam magamba, hogy milyen pletykák járhattak itt...
- Miért nem egyesíthetnénk a seregünket, hogy menjük Százrégen ellen? - kérdeztem.
- Hogy micsoda? - kiáltott fel - Ilyen kicsi hülye seregeddel biztos nem! És kurvára tudod jól, hogy bevehetetlen ez az istenverte kibaszott Százrégen! Hiába az egymillió sereg is, akkor is legyőzhetetlen, mint azok a kibaszott istenek! Vagy csak tényleg ilyen zöldfülű vagy?
Számára a sárkányok nem voltak legyőzhetetlenek, de Százrégen legyőzhetetlen. Nem tudta, hogy miket beszél, vagy csak ijesztgetni akart?
Bekapta a csalimat, a kapu nyitva-tárva maradt, de senki nem vette észre, hogy mi győztünk. Büszkén kiálltam, sikerült a tövist eltakarítani az útamból.
- Semmi sem legyőzhetetlen - harsogtam - Senki sem, semmi sem legyőzhetetlen. Nézz csak hátra ostoba zsarnok - előrántottam az Ördögfogat, és egyetlen csapással nyakastól levágtam a várúrnak a lovát, és máris hanyat esett. A négy testőre is pillanatokkal később kardott rántott, a zászlósúrak meg előreszegezték a zászlójukat lándzsaként használva.
- Ostoba, gyáva, kutya, veszett kurva fattyú - és így tovább káromkodott hangosan a főnökük.
A pajzsomat a jobb karomra helyeztem, és karddal intettem Nimériának, hogy fusson.
Meg is tette, erősen megrémült, de bízott bennem.
A két lándzsás lovas rám rontott, a lándzsájukon repült össze-vissza a sötétzöld lobogó. Az egyiknek a csapását kivédtem a pajzsommal, a másik lándzsa belefúródott a lovamba. Veszettül vágtatott össze vissza, és kénytelen voltam leugorni a lóról. De ez nem volt probléma, már teljesen önmagam lehettem. Újabb rohamot indítottak a lándzsások.
Földre buktam, mielőtt eltalált volna a lándzsa, és az Ördögfoggal kihasítottam a lónak a belét, és egyszerre meg is csonkítottam az egyik hátsó lábát. A gazdájával együtt fejükre estek. A másik lovas megfordulta, de nemsokára nyílat napott a nyakába, és elvesztette az uralmat a lova fölött. Pillanatok alatt a földreesettnek a fejét is leválasztottam, máris élettelen test maradt belőle
Már csak négy kardforgatós lovag maradt Tüviskezűvel együtt.
- Hol a kurva anyádba van a sereged?! - méltatlankodott az ellenségem.
Rájött, hogy a seregem nem mozdult, és arra is, hogy ez valami csapda volt. Nem figyelt mindenre, és még most esett le neki, hogy a vár már az enyém volt. Hunvulfnak sikerült bevenni a várat, és elvenni a védekezőktől a fegyverüket, mielőtt előrántották volna.
- Vesztettél - kiáltottam neki - A várad már az enyém. Ki a megszégyenült?
Négy lovagból kettő Niméria nyomába ment, és a maradék leszállt a lováról, és Töviskezűvel együtt akartak velem elbánni. De megijedtek, mikor meglátták, hogy a távolban álló seregem megszűnt létezni, és belőlem hirtelen öt lett.
- Én vagyok az Árnyhozó Csanád - harsogott a négy illúzióm egyszerre. Kifáradtam erősen, de élvezhető volt, hogy a varázslatomat fel tudtam használni a hóditásra. Mindenki nekem köszönhetett, hogy sikerült elfoglalni, de én saját magamba megköszöntem Legánnak, hogy ennyi mindenre segített odafigyelni, és kihasználni a lehetőségeket.
A kardosok eldobták a fegyverüket, és térdet hajtottak nekem, könyörögtek az életükért. Töviskezű futni próbált, de Niméria a lovával letaposta őt.
Megnyertük a csatát, beléptünk a forradalomba.
Eluralkodott rajtam a fejfájás, és fél térdre ereszkedtem.
A várból máris jöttek az embereim lovakkal, köztük Hunvulf vijjogta a győzelmet, sárosan is felismertem a mókás képét. Niméria meg tátott szájjal nézett rám, tartoztam neki magyarázattal.
- Éljen az Árnyhozó! - harsogott teli torokból Hunvulf - Éljen a Csanád vezér!
- Éljen a fényes Árnyhozó! - kiáltott Belvider, szintén sáros pofával, és orrfacsaró tehén szagával - Áve Csanádeus! Éljen az Árnyhozó!
A várban levők is csatlatkoztak - Áve Csanádeus! Éljen az Árnyhozó!
Csanádeus. Milyen szép név volt nekem. Hiába az erős fejfájás, de így is felálltam, nem nézhettem ki úgy, mint egy legyőzött. Nyúl voltam jelen helyzetben, de kiadtam magam rókának. Felemeltem a fekete pengémet, és kiáltottam a mentoromtól hallot jelmondatot.
- Töviseken át a csillagokig!
- Áve Csanádeus! - válaszoltak kórusban az emberek - Éljen az Árnyhozó!
- Éljen a bolond kisfiú! - rikoltott Dorgen, mostanra már lemosta a sárt a rusnya pofájáról, és győzelmi örömből gúnyt üzött belőlem, de hagytam, hadd csinálja. Jól emlékeztem, hogy tábortűz mellet ezen nevettünk mindig.
Rájöttem, hogy az Arctalannak tiszta hiba volt, hogy engem bent a kupolába hagyott. Nem számított erre a lázadásra? Tudtam, hogy nem. Azt akarta, hogy hátramaradjak, és sikerült is. De nem úgy sikerült a végem, ahogy akartam. Soha életembe nem voltam olyan helyzetbe hogy mindenki a nevemet kiáltotta.
Hasogatott a fejem. Túl messzire mentem a varázslattal, de bíztam benne, hogy ezt is túl fogom élni. Talán még a halál is félhetett tőlem, hogy ennyire rettenetes voltam.
Niméria tudta, hogy baj volt velem, ezért segítséget kért a legközelebbi barátaimtól, és így nem maradtam egyedűl.

Tövisvár belülről igencsak rendezetlen volt Töviskezű miatt. Akasztófákon a halott emberek lógtak, minden egyes sarokba csontmaradványok hevertek, és igencsak sok dolog volt, ami az embereket megrémisztette. Eljött az idő, hogy kitakarítsuk a mocskokat a várból. Képtelen voltam parancsokat osztogatni, de Dorgenre, Hunvulfra, és Belviderre bíztam, hogy akármilyen mocsok is legyen a várban, takarítsák el. Megkaptam a régi várúrnak a hálószobáját, és máris meghúztam az ágyban, Niméria virrasztott mellettem.
Másnap egy kicsit jobban éreztem magam, de még mindig hasogatott a fejem. Jól is tette, legalább nem haltam belé a túlzott varázslat használatában. Niméria étellel jött vissza, és asztalra tette le a tálat. Most döbbentem rá, hogy igencsak egyszerű hálószobája volt ennek a gazembernek, egyszerű sötét butorzatok, szürke márványpadló, és sötétített falak voltak. A hálóterem aránytalanul kicsi volt, három ablak nyílt, egyik a várba, másik Láphegysgre, és harmadik a tengerre.
Székre kaszálódtam nagy nehezen, még csak most vettem észre, hogy izzadságtól voltam büdös. Azt hittem, hogy Töviskezű mindig összepisilte az ágyát, de nem ő volt a hibás. Niméria megszólalt miután bekaptam néhány falatot.
- Itt mindenki téged Árnyhozónak ismer, vagy Csanádeusnak. Nekik az igazi vezér vagy, megváltójuk, aki megszabadít minden kegyetlenségtől. De nekem még mindig az a kedves férfi vagy, aki engem megszabadított a rabszolgaságból, és szigorúan megtanított az életre. Sok köszönettel tartozok neked, Csanád...
- Észrevettem - mondtam mosolyogva - Nem emlékszem, hogy mi történt a tegnap miután kiáltották a nevemet, kérlek elmondanád?
Niméria elpirult.
- Amint a várba beléptél, mindenki, aki ebben a várban élt, az térdett hajtott neked. Akik próbáltak volna ellenszegülni, azok mind meg voltak halva. Vagy ötvenen voltak ötszázból. Mind az igazi Töviskezű talpnyalói voltak. Mindenki akart neked segíteni, mert látták, hogy sápadt voltál, sokkal fehérebb volt az arcod, mint betegeknél. Közel voltál a halálban, és mindenki megijedt. Mi volt ez? Hogy tűnt el a sereged, és hogy lett belőled öt?
Minden egyes kérdés kardként hasított a fejembe. Nem tudtam tiztán gondolkodni.
- Jól vagy? - hallottam az utolsó szavakat, és megint nem emlékeztem egyébre.
A gyógyítók sokáig itattak a teával, hogy valahogy jőjjek helyre.
Harmadik napja volt, hogy elfoglaltam a várat, és jobban magamhoz tértem. Ezúttal a hadnagyaim fogadtak, egytől-egyig tiszták voltak, ahogy én is. Fogalmam sem volt, hogy ki fürdetett meg, de igencsak kellemes érzés volt a meleg víz, és a szappan édes illata.
Tanácsteremben ültünk össze, én ültem a kemény trónon, előttem mindenféle térképek, iratok álltak a kerekített téglalap alakú kemény sötét asztalon.
- Gratulálok bolond kisfiú! - szólalt meg gúnyosan Dorgen - Megnyerted ezt a csatát, de hirtelen beteg lettél. Ne légy már ostoba, talán összefeküdtél egy büdös tehénnel?
Mindenki elengedte a füle mellett ezt a sértegetést, csak én nevettem magamba.
- Jó, jó - fordított a komolyra a szót Dorgen - Felforgattad az egész Völgyet azzal, hogy elfoglaltad a Tövisvárat a kicsiny seregeddel az ötszörös túlerő ellen, és ostromgépek nélkül.
Megbökte Hunvulfot.
- A Százrégen, és Nyársibánya ellened fordult. Három oldal lett ebben a hülye polgárháborúban. Te vagy a harmadik.
Mégis hiába volt ez a tanácskozás, még mindig amnéziás voltam. Emlékeztem arra, hogy Niméria engem gondozott pont úgy, ahogy én két évvel ezelőtt. Másnapra ő ébresztett fel, és beszélgetni akart velem, miközben pakolta az asztalomra az ételt.
- Manapság igencsak rosszul vagy, mi okozza?
Ez a kérdés már elég volt arra, hogy visszatérjen az elmém az eredeti állapotba.
- Varázslatot használtam, túl messzére mentem, és kifáradt erősen a fejem.
A szeme elkerekedett, sosem tudott arról, hogy én is tudtam varázslatokat létrehozni. Nem is fogja soha megérteni addig, amíg nem tanul meg varázsolni.
Sokáig némán ült, miközben ettem.
- Ki az a bizonyos Minka? - kérdezte végül.
- Mi? - értetlenkedtem, pedig tudtam jól, hogy ebből nincs kiút.
- Idézem, ammit az álmodban mondtad: "Kedves Minka, remélem megkapod az üzenetemet. Jól vagyok idebent a Völgyben, remélem hamarosan találkozunk."
Elég hosszú ideig csak némán ettem a húst kemény kenyérrel, majd mikor végeztem az evéssel, akkor folytattam a beszédet.
- Ő volt a bajtársam, most már nyolc éve találkoztunk előre, és azóta bíztunk egymásban. Hiába, hogy lány, de akkor is a társam.
Eltoltam a tányéromat. Visszatért gyorsan bennem az élet, és az akarat.
- Téhát a szeretőd? - kérdezte.
- Kérdezz valami mást - morogtam - Erről ne beszélj senkinek, felejtsd el. Ha elég jó leszel, majd megismered személyesen.
Rémület ült meg az arcán, szivesen elfutott erről a helyről, de nem mert. Összeszedte a bátorságát, és újabb kérdést tett fel.
- Amikor kiáltották a nevedet, de azt kiáltottad, hogy "Töviseken át a csillagokig". De senki nem vette figyelembe, és mindenki tovább kiáltotta a nevedet. Mit akarsz ezzel a mondattal...?
Mégis hogy történhetett meg ez? Hogy mertem kimondani a rég elveszett nemes klán jelmondatát? Csakis a nemesvérűek mondhatták ki ezeket a szavakat, senki más. Én csak egy királyföldi menekült vagyok, akiből egyből háborús arc lett. Kimondtam, és egy embernek a fülére eljutott. A névtelen lány fülére, akinek Niméria nevet adtam. Egy fattyú lánynak.
- Nem kellett volna ezt kimondanom, kérlek felejtsd el.
Niméria hirtelen dühbe gurult emiatt.
- Miért mondod ezt? Miért nem bízol bennem? - kezdett kiabálni - Tudod milyen nehéz volt elhitetni velük, hogy nem jól hallották a jelmondatot!? Hunvulf jól hallotta, azt mondtam neki, hogy...! Azt mondtam hogy...!
A harag már szinte a torkába akadt, és nem tudta egyszerűen kimondani azt amit akart. A levegő után kapkodott. Kénytelen voltam dühbe gurulni.
- Elég volt! Nyughass már, és mondd el, hogy mi bántja a lelkedet, én is mondom a magamét. És csendesebben!
Csak remélni tudtam, hogy a kiabálás nem jutott a falon túlra. Közelebb húztam a székemet, és vállára tettem a sebhelyes bal kezemet. Zokogott, a könnyei folytak le az arcáról. Megint a törékeny kislányt láttam benne. Nem is volt baj, legalább emlékeztetett a múltra.