Notes

- Bocsáss meg...! - könyörgött - Tényleg nem akartam...!
- Elég volt! - mennydörögtem - Igazad van, nem bízok benned teljesen, de megvan annak okai. Folytasd azt, amit elkezdted. Talán megdöntöd a bízalom kérdését.
Csak zokogott, és igencsak hosszú időbe telt, amíg újra összeszedte a bátorságát. Az arca piros lett, a kezeivel törölgette a könnyeit, erősen bánta azt, hogy a saját példaképére rákiabált.
- Én... - mondta ki nagy nehezen - Én azt mondtam, hogy nem hallotta jól... Elkezdtünk vitatkozni ezen, én azt mondtam, hogy Tövisekre a csillagokat, végül úgy döntöttünk, hogy nekem van igazam... - újra megtörölte a könnyeit, jól átázott a bundaruhájának az ujja - Belvider nem hallott semmit, és Dorgen... Nem is mertem megkérdezni...
- Jól tetted - mondtam - Dorgen a legközelebbi barátom, ő tudja, hogy mit szabad, és mit nem szabad. Tudod mit? - hajoltam hozzá közelebb - Tegyél fel egy kérdést, lehet akármi, és teljesen őszintén fogok válaszolni. De csak egyet!
- Ki... vagy te egyáltalán...? - makogta. Tudtam én, hogy ez lesz a kérdése. Ha ennyire bíztam a képességeiben, hogy majd egy szép napon szajhából egy igazi vadász lesz, ami sikerült is, csakis két éven át. Legalább tudja meg az igazságot rólam, ha ilyen szorgalmas volt.
- Igen - mondtam halkan - Senki más nem tudhat erről. Dorgen sem, de Minka viszont tud erről. Igazából Királyföldről jöttem. Tehát egy királyföldi menekült vagyok. Nem ismertem a szüleimet, tehát fattyú vagyok, akárcsak te. Volt egy nevelőapám, aki hadvezér volt, mikor délen dúlt a háború. Hazajött, hogy engem neveljen fel, és sikerült is valamennyire. De meggyilkolták őt, és menekültem a nyomorúság elől. Ide ragadtam. Nehéz volt beépülni, de Minka volt az egyetlen, aki segített. Igen, ő a szeretőm, egy szép nap, ha sikerül összehozni az Egyesült Vezérséget, ő lesz a kedves feleségem, és ő lesz aki szül nekem gyermekeket. Ő lesz, aki kiszabadít minden árnyékból, és ő lesz az, aki mellettem fog virrasztani egész nap, mikor beteg leszek. Fordítva én is ezt fogom neki tenni. Ez az igazi szeretet lányom, ez a valódi barátság.
Egyszerre sok kérdés támadhatott a fejében, mert csodálkozva hallgatott végig, hogy megfeledkezett a könnyezésről.
- De nem is vagyok a lányod...
- De annak látlak - szakítottam félbe - Nekem nem vagy tanítványom, hanem inkább a saját lányom. Téged védtelek, ahogy te is engem. Ez egy fajta kölcsönös szeretet, nem?
- Kedves apám...! - mosolyodott el, elnevettem magam hirtelen. Ő egyből rám szökött, és meg is ölelt. Erősen szorított, és nem is tudott kibontakozni az ölelésből.
- Töviseken át a csillagokig - mondtam magabiztosan - Szenvedtem egész végig, hogy megszerezzem ezt a várat. Nem olyan könnyű a varázslatot használni, hidd el. Ha minél jobban erőltetem meg magam, annál jobban fogy az erőm, és végén még meg is halhatok. Csakhogy éppen nem haltam meg.
Újra kicsórdultak a könnyei, és az arcomra folytak.
- Kedves lányom - folytattam - Köszönöm, hogy beszélgettünk erről. Visszatért az erőm.

Összehívtam a tanácsot, és az első dolgom az volt, hogy elmondjam a hódítás részletét.
Először is a seregem az éj leple alatt megbújt a vár körüli sárban, tehát erősen összesároztak magukat, és néhányan meg a a tehenek tetemeibe is belebújtak, hogy nehezebben lehessen észrevenni. Hunvulfra bíztam az egyik sereget, a másikat meg Dorgenre.
A varázslatomat felhasználtam, hogy letrehozzak mindenféle illúziót az erdő alatt. úgy nézett ki messziről, mintha emberek bújkáltak volna ott. Nehéz volt sokáig tartani, és csakis arra volt szűkség, hogy Töviskezű elhagyja a várat, és hahotázzon velem. Eközben a nyitott kapu felé csúztak az embereim. A várból is csak a főnökük nevetését, és a seregemet figyelték.
Hogy a nyerési esélyek nagyobbak legyenek, a sárban is illúziót keltettem. Fentről az embereknek a szemükben összeolvadt a sár, holott azok mind csak sárban bújt emberek voltak.
A többi egyértelmű volt, az embereim egyszerre bejutottak a várba, ekkor levágtam a lónak a fejét. Várból máris kiáltoztak, észre sem véve az orvvadászokat. Legtöbb védő eszméletét vesztette, és a vár egyből a miénk lett.
Hosszú ideig csend honolt, miután befejeztem. Elsőnek Dorgen kezdett hahotázni, majd a többiek is követték a példájukat. Vicces volt a Töviskezű butasága, és az én ravasz taktikám is hasonlóképpen.
- Baromira a világ legszarrabb terve volt, amit valaha elkövettünk! - hahotázott Dorgen - Mármint úgy értem, hogy hm... a legjobb! - csak az első szótagot mondta fennhangon. Tudtam, hogy a legrosszabbat akart mondani legjobb helyett.
Erre csak én nevettem.
- Te bolond kis seggfej! - csóválta a fejét - Töviskezű gazember a börtönben csücsül, kétszer majdnem kiszabadult, és kénytelen voltunk láncokra fogni.
- Teszek róla, hogy megkapja a magáét - mondtam komoly hangon, de a gyerekes részem még nevetett a Dorgen újabb sértő célzásán - Megkérdezem az emberektől, hogy mit gondolnak róla.
Mindenki egyetértett, de mielőtt elmentem volna, azelőtt feltettem egy újabb kérdést.
- Ki mondta először, hogy Áve Csanádeus?
Hunvulf merészen felállt.
- És tudod, hogy mit jelent ez a mondat?
- Igen! - gondolkozott egy kicsit - Éljen Csanádeus!
Dorgennel összenéztünk.
- Igen - folytattam - Lehet, hogy úgy tudod. De igazából azt jelenti, hogy üdvözlégy Csanádeus!
Hunvulf elvigyorodott - Legalább most tudom, Áve Csanádeus! Éljen az Árnyhozó! Üdvözlégy Csanádeus!
Csanádeus az Árnyhozó. Vajon mit fog szólni majd ehhez Legán?

Kicsivel később ki is léptem a várból, Niméria a nyomomban sétált, mint valami surranó rányék. Végignéztem az udvaron, és láttam, hogy a hadnagyaim jól végezték a munkájukat. A csontokat kipakolták, a kinzóeszközöket egy helyré gyüjtötték, és egy ember szedte ki belőle a hasznos dolgokat. Lőréseknél sehol se karóba húzott fej, csak egyetlen egy hatalmas bitófa állt az udvar közepén. Az ugyan nem volt probléma.
Megimerkedtem az emberekkel, először féltek tőlem, de amint hosszú ideig pont arról a témáról tudtunk beszélni, amit ő legszivesebben beszélne, máris nem annyira fltek tőlem megkérdezni ezt-azt. Egy kiváló kovács felajánlotta, hogy készít nekem páncélt tetszésem szerint, és megmondtam, hogy majd leadom a rendelést. Egy tímárnő eg szeretett volna nekem készíteni egy prémes köppenyt, és elfogadtam. Az emberek szivesen beszéltek arról, hogy mi a legjobb saját munkájukba, és legtöbben örültek, hogy végre megszabadultak a sok félelmet keltő dologtól.
Kérdezgettem Töviskezűről, legtöbben nem mertek róla beszélni, de viszont kimondták az igazat: kegyetlen ember volt, dolgoztatásra kényszerítette mindenkit, miközben nem adott nekik egy cifra darab kenyeret sem. Ehelyett a várát feldíszitette rémes tetemekkel, és emberi maradványokkal. Sok nőt tartott a palotájában, és ha fiúgyermek született, egyből ledobta a várfalról bele a mocskos lápba, teljes vérfertőzés követett el minden saját lányán, pont ezért láttam sok nyomorult lányt a palotában, akik mind szolgák voltak. Egyesek meg azt vélték, hogy szigorúsága pont megfelelő volt, és könyörögtek, hogy az úruk legalább kapjon egy gyors halált.
Hosszú délutáni nap közben megismerkedtem jobban a várral: teknős alakú volt. Hosszan elnyúlt hatszög volt az alakja, minden egyes sarokba egy vastag bástya volt. Megvoltak a "lábai", és a "feje" is kelet felől. A négy lába egy magas őrtoronnyal végződött egy vastag várfalla összekötve, míg a feje a kicsiny udvarú felsővár volt, rajta magasodott a rémes palota őrbástyával összevegyülve. A fej mögött ott volt a Lápföldnek a széle. A teknős jobb oldalán volt a főbejárati kapu, ahol bevonult a seregem. A lőrések egytől-egyig nem négyszög alakúak voltak, hanem háromszögűek voltak, pont ezért kapta a Tövisvár nevet.
Másnap itéletet hoztam a Töviskezű életéről, és összehívtam az embereket az alsóvárba, a nagy bitófa előtt gyűlt össze a népség, és figyelték minden egyes mozdulatomat. Látták, hogy töviskezű szabadon volt, de nem tudott mozdulni az erős fogásomtól. Bámúlták, ahogy bitófa kötele alatt térdre hajtottam őt. Csodálkoztak, hogy a nyomomban ott voltak a hadnagyaim, de hóhér sehol nem volt. Előrántottam az Ördögfogat, a hirhedt ércből, és obszidiánból készült fattyúkardomat, amely feketén csillogot a napfényben. A tömeg felé tartottam, egy ideig gondolkozdtam, hogy mit mondjak, majd végül hangosan harsogtam.
- Íme a volt uratok, Töviskezű Vérbulcsú. - fürkésztem az emberek arcait, egy sem szólt - Én lettem ideiglenesen a Tövisvárnak az új úra, én vagyok az Árnyhozó Csanád. Én itéltem meg az életét, ezért én fogom végrehajtani. Én döntöttem a sorsáról, és én fogok a szemébe nézni, miközben megvalósítom a tervemet.
Megfogtam a Töviskezűnek a nyakát, és magamhoz emeltem, mélyen a szemébe néztem: láttam benne a gyűlöletet, és a félelmet. Tudta, hogy ebből nincs kiút, ezért nem próbált szabadulni, félt attól, hogy valaki elveszi a trónját, és a lányait. Én elvettem tőle. Azon reménykedett, hogy túlvilágon nem fog rossz helyré kerülni.
Újra térdre hajtottam őt, és felemeltem a fejét keményen, hogy nézzen szembe a saját népével, aki számára mind csak barmok voltak. De senki nem szólt semmit, mindenki meg volt hatódva, hogy én másképp csináltam. Nem bíztam hóhérra a kivégzést, hanem saját magamra.
- Sok bűnt követett el az életében - kiáltottam - Nem volt kegyes úr, ahogy a nép szeretett volna. Sok szemetet szedett össze a várában, embereket kínzott meg, visszaélt a saját hatalmával, oldalt váltott. Előbb nyársibányáért harcolt, de meggondolta magát, és sok pénzért Százrégen oldalát erősítette, ez az árulás jele. Vérfertőzést követett el számtalanszor, megölte a saját fiúgyermekeit. Nézzétek hát, ilyen egy jó úr?
Ez költői kérdésként hangzott, senki sem moccant, csak figyéltek engem, és Töviskezűt.
- Egy jó úr ilyen hát, emberek? Asszonyok, férfiak, gyermekek, ilyen egy kegyes úr? - hangzott el ismét a költői kérdésem.
Síri csend volt, csak a szél sűvítését lehetett hallani.
- Egyesek megkérték arra, hogy gyors halált válasszam - folytattam - És így is fogom tenni, a nép javára. Úgy döntöttem, hogy lemetszem a nyakát gyorsan, és megkapja a saját helyét az ősei mellett a temetőben. Valakiknek jó úr volt.
Közelebb hajoltam Töviskezűhez.
- Sajnálom, hogy meg kell öljelek - suttogtam - De muszáj megtennem.
Lehajtottam az fejét, és felemeltem a fattyúkardomat, éreztem hogy erősen remegett a kezem. Beleadtam az egész súlyomat, és egyenesen a nyakába vágtam.
Repült a fej. A tömeg elhátrált tőle. Senki sem merte a fejet összetapodni.
Saját szemük láttára vettem fel az élettelen testet. Bámúlták, ahogy a templom udvarában én ástam neki sírhelyet, és koporsó nélkül eltemettem, ahogy az itt levő hagyomány tartotta. A testet a fejjel együtt nem dobtam belé, hanem szépen letettem, mintha törékeny tojás lett volna. A halott kezére tettem a csatacsillagot, az őseinek a fegyverét, és én töltöttem meg a gödröt a földdel.

Amint eloszlott a tömeg, visszamentem a palotába, és Dorgen négyszemköz akar velem beszélni.
- Te seggfej! - szólalt meg, mikor hátrahagytam Nimériát, és bementünk a hálószobába - Felkavartad az egész várnak a seggét, és a többi hóhérkedő bolond erről hallani fog!
- Nem muszáj a fülüket üsse - mondtam nevetve - Csak lázadást akartam szítitani. Talán sokan átállnak hozzám, és Százrégennek megmutatom, hogy semmi sem legyőzhetetlen.
- Attól nem fog lebomlani az isteverte kupola!
- Pont ezért játszok itt a saját hatalmammal, hogy ne meneküljek egyfolytában a korlátolt világban. Az Arctalan nemsokára össze fogja pisilni magát, és morogni fog mérgében.
- De kupola...!
- Le lehet bontani - szakítottam félbe.
Dorgen hitetlenkedve nézett rám.
- Ez tényleg igaz - folytattam - A válasz a Százrégen alatt van. Miért pont a Régensvári palota kútjából szállnak fel a kék lángok az égben? Monostorba sokat tanulmányoztam erről, és biztos vagyok benne, hogy Százrégen alatt elsüllyedt város, és annak a hatalmas barlangrendszere van. De viszont kérdéses a bejutás. Mind az öt sarkába eljártunk, és csak beomlott barlangokat találtunk. Régensvári palotába van egy templom, ami le van zárva, abban vannak a további válaszok a bejutásra. Vagy ha nincs, akkor lesz egy titkos könyvtár, amit én fogom kinyítani, és meg is tanulom a repülés varázslatát.
- Jó, egyezzük meg valamiben seggfej. Amint kijutottunk ebből az átkozott völgyből, visszakérem a kardodat. Ez a saját tulajdonom, és az én nevem kezdőbetűje van felírva.
- Megegyeztük - mondtam neki.
A reggeli kivégzés igencsak nehéz volt, ezért a hállószoba erkélyén néztem a távolba. Éppen olyan magasan állt, hogy láttam a Százrégen parányi városát a messzi távolba. A Völgy közepében magasodott az egyetlen szigeten, ami a Jegesvágta csinált neki, hogy legyen egy bevehetetlen vár. És láttam a halványkék oszlopot is az égbe szállva, az volt az energia, ami táplálta a Kupolát.
Hosszú ideig gyönyörködtem a nagy tájon: Tövisvár mögött hatalmas falként magasodtak a nagy fekete mmegmászhatatlan kopár hegyek, messzi keleten, a Kupola szélén ott hullámzott a sós tenger, és mardosta a parti sziklákat. A tengermenti őrség várait is láttam ekkora távolságban, elhagyatottnak tűntek. Ugyan minek kellett védeni a határt, ha Kupola éppen elég volt? Láttam a királyföldi flottát, láttam azt is, hogy próbált bejutni az átlatszó falon, erre csak a villám lecsapott, és felrobbant a hajó. A flotta maradéka úgy döntött, hogy nem fog Kupola felé közeledni. Jól is tették.
Niméria megzavarta a csendet azzal, hogy belépett az erkélyre.
- Valaki keres téged, azt állítja, hogy az egyik fontos barátod.
- Később is ráér - mondtam - Adj neki szállást, most nyugalmat akarok.
- Idézem azt amit mondott - makacskodott - "Töviseken át a Csillagokig, halálhörgés vesztegeti meg az Aratót, egy Nemesvérű mindig meghal tövisekkel, de feltámad Karddal, 's Pajzsal."
Tudtam, hogy ki az. De nem mertem elhinni.
- Hívd be őt! - parancsoltam - Egész csapatostól együtt akarom látni a hálószobába.