Notes

. . .

Lassan letelt a kémia óra, senki nem mert aludni az egyes miatt, majd óra végén nagy örvendezve szaladtunk haza. Sokáig pakoltam, ezért nehezen tudtam Deót utolérni. De ám ő másfelé tartott, és így őt le kellett hagyjam. Majd Dorát megpillantva máris gondoltam, hogy vele megyek Rosedale felé. Ilyenkor nem volt busz. Pont két óra után, pfff... Mondjuk 4 km-s gyalogolás nem sokat árt.
Hamar utól is értem, Dora persze észrevette, és rám mosolygott.
- Szia! Talán velem jönnél? - kérdezte kiváncsian. Szegény lány kezdtem sajnálni, hogy Winkerson leszólt, amiért azt hitte, hogy festi a haját. Pedig egyrésze szőkésbarna, másrésze pedig sötétbarna volt a haja. Kék szeméről is azt hitte, hogy kontaktlencsét visel. De mostanra szerencsére már elfogadta őt. Eléggé lenyügöző volt nekem a hajának a természete, két árnyalat között pompázott az őszi napfényben.
- Persze - mondtam, majd kifújtam magam - Megengeded? - utánoztam a szokásos hangját, és ő erre egyet nevetett.
- Oké, gyere nyugodtan. Merre laksz?
- Rosedale, a park mellett. Te?
- Ó! - csodálkozott - Hát akkor szomszédos körzetben lakunk. Summerhill-be élek amúgy.
- Hogy érted, hogy élsz? - kérdeztem vissza hülyén.
- Jaj Dani! Csak nem szeretem a szavakat ismételni. Nem emlékszel, hogy a magyartanárnő azért dicsért meg, mert választékos szavakat használtam a fogalmazáson? Örültem annak!
- Jaj, igen! - csaptam a fejemhez. Hát komolyan ennyire hülye voltam?! - Igen, ügyes lehetsz, bár nem olvastam a fogalmazásodat.
- Jaj, hát én lefotóztam, hogy a húgomnak mutassam meg! Még mindig megvan. Átküldöm neked.
- Hiszen nincs is kapcsolatunk! - mondtam, majd ekkor jutott eszembe, hogy nem is indultunk el, ezért folytattam az útat, és Dora pedig automatikusan követett.
- Sebaj, estére lesz! - bízakodott - Skype? Snapchat? Instagram? Facebook?
- Skype jó lesz - legyintettem, majd megosztottuk egymásnak a nevünket, majd a telefonon bejelöltük egymást. Végre lett plusz egy csajjal való kapcsolatom!
Elég sokáig beszélgettünk egymással, sokat nevettünk, megtudtam, hogy nagyon szereti a történelmet, földrajzot, és mindig csak olyanokat olvas, ami történelem, vagy legalább tizenkilencedik századnál régebbi korszakokat. Azonkivűl nagyon kiválóan szeretett főzni, és felajánlotta, hogy nálam majd főz finom vanillás-, és csokis muffint. El is fogadtam az ajánlatot azzal, hogy majd valamikor megtehetjük.
Ő is csodálkozott azon, hogy szeretek futni, sportolni meg minden, és azt is felajánlotta, hogy majd a versenyeken ő lesz a fotós (huh, szeretett fotózkodni, és abból állt a művészete, később kiderült, hogy képeket szerkeszteni is jól tudott), ha szeretném, így hát nekem is megfelelt. Azonba gyorsan eltelt az idő, és kénytelenek voltunk Summerhill sarkán elválni, de azért megmondtam, hogy este egy videóchatra várok. Boldogan elváltunk egymástól.
Rosedale felé gyorsabban szedtem a lábamot, majd nemsokára haza is értem. Amint benyítottam, Francis máris rám szökött! A jó kutyám már alig várt rám, és szegényről nem gondolkodtam egész nap! És így jól megsimogattam, majd ebédlőbe léptem. Ott találtam a nővéremet, aki valakivel telefonált.
- Oké. Akkor holnap hétkor! Nem! Tedd le te előbb! - majd rám pillantott, és csodálkozott, én egyszerűen leolvastam a gondolatait: "Nem ugatott neked Feri? És mennyit hallottál belőle?". Ám csak letette a telefont, és hirtelen öröméből rám szökött, majd magához ölelt.
- Jaaaaaaaj! Képzeld el! Csoda történt! Szerete az életet! - és így folytatta. Persze viszonoztam a szeretett nővérem ölelést (csak ő volt egyedül a rokonom... R.I.P. Anyu, és Apu).
- Lau, Lau! - kiabáltam, mert hangosan (őrülten) örvendezett - Mi történt ember?!
- Képzeld, a pasim randira meghívott! - nagy hangsúlyt fektetett az utolsó szóra. Tipikus Lau (vagy más lányok is?) az első randin: kirobbant belőle a hatalmas életkedv.
- Jó, jó - mondtam örülve - Ünnepeljük meg ezt? - bólintásra folytattam a mondandómat - Akkor süss palacsintát, és zabáljuk fel! - vigyorogtom. A lány meg csóválta a fejét, de majd együtt hangosan röhögtünk, és elkezdtünk táncolni. Ennyit az egész esetről.
De ám Francis sem akarta kihagyni az örvendezést, az asztalra ugrott, majd a fejünkre mászott (közben mindig öleltünk!), majd végén a földön fetrentünk a nagy röhögéstől. A kutya is boldog volt velünk együtt. Édes hármas: Dani az öcsi, Lau a nővér, és Feri a kutyus.
Az ünnepi vacsorát hamar meg is rendeztük este, és gyorsan meg is ettük. Francisnak is jutott belőle, a kutyának nem volt elég, és "Légyszi gazdi!" szemekkel nézett ránk, amin persze megint nevettünk. Majd Lau választása szerint megnéztük Titanic című filmet francia nyelven. Végére eszembe jutott, hogy elfelejtettem Dorának az igért videóhívást, elő is kaptam a telefont, és gyorsan bocsánatot kértem. Hamar válaszolt:
Dori: Semmi gond. Majd holnap suliban beszélünk. Jó éjszakát! :)
Még okot sem kért, hanem hamar elfogadta a bocsánatomat. Eléggé furcsa...


Szeptember 14, vasárnap (2036, IX/? osztály)
Örömtánc, repkedés, és siralom...

Hát így hangzott a zsúfolt nyárunk.
Először is örültem annak, hogy végre valahára véget ért az általános iskola, és a kisérettségi jól sikerült nekem, és bejutottam oda, ahol elsőnek akartam: Thomas Jefferson gimnáziumba. Ami ennél jobb, két másik osztálytársam is velem együtt jött: Jessica, és Deó (Deó elhanyagolta magát, és nagyon gyenge eredményt írt, de éppen csak volt szerencséje bejutni).
Nővérem, Lau eközben már a középiskolával is végzett (Jefferson gimibe járt, ahova beiratkoztam következő négy évre), és el is ballagott. Érettségi neki is sikerült, és egész éjszaka együtt táncoltunk örömünkben, hogy apunak muszáj volt lecsendesítenie minket. No, hát Lauval simán úgy tudtunk viselkedni, mint két legjobb barátnő, vagy éppen úgy is, mint két best haver.
Következő éjszakán is éjfélig táncoltunk, mert Lau végre bejutott a megfelelő egyetemre, amiről feltételezni mert, hogy két év alatt meg is csinálja. Szüleink ennek is örültek, és apu próbált velünk táncolni, de sajnos szegény nem fért el közénk. Francis is velünk együtt ugrándozott. Ez volt az örömtánc: továbbmentem, velem jön két legjobb barátom: Deó, és Jesse. Ugyanakkor Launak is nagyon örültem, aki iszonyatosan várta, hogy új munkát keressen. Még egy örömhír: Júliusba egy hónapra megyünk az anyai nagyszüleimhez nyaralni!
Repkedés az volt, hogy kocsiba ültünk, apu elvitt minket Keswick-be (városon kivül van, és az egy kis falucska volt egy nagy tó partján), anyunak viszont otthon kellet maradnia, mert hát nyáron még kellet vizsgázni, hogy következő évbe újra tanár lehessen.
Élveztük a nyaralást, állatokkal szórakoztunk, mezőn segítettünk a nagyszüleinknek. Az idné nyárra sok csirke lett, aminek kifejezetten örültem. Lauval szokásosan emlékbe mindegyik csirkét lefotóztuk egyenként, és magyar neveket adtunk. Például Bubis, Pisti, Zakota, Gyuri, Bali, Gatyás, Nyakas satöbbi. Nagyszüleink jót nevettek, mikor megmutattuk neki az egész albumot, ahol a képek alá a megfelelő csirkének a nevét írtuk oda (Idénre 52 csirke lett! Ez volt a legnagyobb szám!). A tyúkokat is megnéztük, és próbáltuk a tavalyi képek alapján eldönteni, hogy melyikük kicsoda is volt. De csak egy koromfekete tyúknak a nevét nem tudtuk kitalálni, mert tavaly három koromfekete csirke volt. De nagymama majd megmondta, hogy ez volt a hármas számú Néger (tavaly Néger3 nevet adtuk neki).
Nagypapa sokat asztaloskodott az idén, és sokat csodálkoztunk, hogy miféle szép facuccokat készített. Lau kért Jack Sparrow kapitány portréját, és tökéletesen meg is kapta.
Időközben kiderült, hogy Jesse, és Deó együtt úgy döntöttek, hogy ők is Keswick-be jönnek. Nagy meglepetés volt, vonattal jöttek, majd felhívtak engem. Nem hittem nekik, de amint állomásra vitt nagypapa, máris megpillantottuk őket az állomás bejáratán.
Utolsó héten Lau vonattalhazament az egyetem miatt, és így legalább nem unatkoztam egyedül. Nem is elég, hogy eljöttek, hanem Jesse szerelmes lett a fehér-sárgás kiskakasba (Gyuriba)! Folyton csak vele szórakozott, Deóval meg a háttérbe elröhögtük magunkat, mikor erről szó esett.
Lassacskán véget is ért a nyaralás, utolsó héten elmentünk a strandra fürödni. Jesse nagyon jól tudott velünk úszni, megemlítette, hogy nyár elején a barátnőjével együtt tanultak úszni. Majd eljött az utolsó nap (Aug. 3), a szüleimet vártuk. De a vasárnap eltelt, nem jött senki értünk. Gondoltam, hogy biztos valami történt otthon, és később jönnek. Másnap délután próbáltam őket elérni, de nem volt jel. Ezért hívtam Laut, aki azt mondta, hogy tegnap reggel elindultak már.
Ekkor urrá lett rajtam a félelem...
Ha reggel indultak volna, akkor fontos volt nekik, hogy ide igyekezzenek, és délután már itt lettek volna. De egy napja vártuk. El is mondtam a nagyszüleimnek, akik csak nyugtatni próbáltak.
Második nap Lau hívott otthonról. Ekkor kezdődött a siralom: valahol az úton a szüleim balesetet szenvedtek, és elhunytak...
Egész nap csak sírni tudtam, Jesse folyton ölelgetéssel nyugtatott, és Deó vállveregetéssel mondogatta, hogy minden rendben lesz. Gyorsan eltelt a zsúfolt nyarunk, sokat kellet intézkedni, hogy mi legyünk az örökösök, és sok más hülyeségeket. Szerencsére nem kellet nevelőszülő, Lau elmúlt 18 éves, és vállalta, hogy engem eltart. Legalább egy rossz nevelőszülő nem háborgatott minket.
De kedves barátaim voltak: Deó, és Jesse szülei sok mindenben támogattak a gyermekük kérésére, hogy szinte mintha már egy család lettünk volna. Így a nagyszüleimnek nem kellett jönniük.
Hamar véget ért a nyárnak a szomorú fele, és eszembe se jutott, hogy középiskolás lettem. Ma volt az utolsó nyári nap, volt eddig gólyatábor, de nem volt kedvem elmenni, Deót nem érdekelte, és Jessének más dolga volt. Ismeretlenek maradtunk az osztály számára.
Készülődtem a holnapi napra, kerestem fekete ruhadarabokat, és végre előkerült a fekete farmer, és fekete felső. Reméltem magamba, hogy nem fognak emósnak nézni emiatt.
Lau bejött a szobámba, észre se vettem őt. Vállamra tette a kezét, és máris tudtam, hogy ő az, ezért lehuppantam az ágyamra, Lau is a példámat követte.
- Öcsikém - mondta kedvesen - Tudom, hogy hiányoznak, de azért nem kéne szomorkodnod.
- De... - vágtam a szavába - Felnőtt se lettem, de máris meghaltak... - megint rám tört a sírás. Lau csak ölelgetett, és nyugtatott, amíg abbahagytam.
- Van egy ajándékom számodra Danika - mondta szomorúan - És egy nagyon fontos mondanivalóm is van neked, és légyszíves jegyezd meg ezt jól - erre bólintottam - Lehet, hogy szüleink távoztak, és már nem tudnak többet segíteni... De jusson eszedbe, hogy azért vagyunk testvérek, hogy segítsünk egymásnak. Amikor csak kell, szólj nekem, és próbálok segíteni neked. Nekem éppen az is elég, ha boldogan látlak.
Megint elkezdtem sírni, ezért magához ölelt, és folytatta.
- Szüleink odafent biztos jól vannak, és azt szeretnének tőlünk, hogy legyünk boldog jó testvérek. Tehát kérlek, hogy ne gondolj a múltra, mert olyan, mintha szörnyetegekkel néznél szembe. De ugyanakkor ne gondolj a rossz jövőre, mert semmi nem tudsz róla biztosan. A jelenről legyen inkább gondod. Meglátod, hogy igazam van. Most középiskola lesz neked, és arról legyen gondod. Nézz rám öcsikém!
Nagy nehezen rá néztem, kedvesen mosolygott, megölelt, majd a kezembe csúsztatott valami fémes karikát, amit mintha nyakláncnak éreztem.
- Szeretlek kedves testvérem - suttogott Lau - Azt kívánom, hogy köztünk örök legyen a szeretet. Ha bármi bánatod van, oszd meg nekem, és hadd bánkódjak veled. Ha örömöd van, azt is oszd meg, hogy táncoljunk.
A homlokomra nyomott egy puszit, majd ismét megölelt.
- Majd holnap elmeséled nekem, hogy mi történt a suliba?
Bólintottam, de ezúttal én öleltem meg, és nyomtam neki egy puszit a halántékára. Sosem gondoltam volna, hogy a világ legjobb testvéremet kaptam meg, régi osztálytársaim irigyeltek is ezért.
Sokáig öleltünk, majd Lau jó éjszakát kivánva lelépett.
Szemügyre vettem a kicsi karikát, ami felnyithatós érme volt. Fel is nyítottam, és Lauval való közös képet láttam benne. A másik karikára oda volt írva, hogy: "Örökké testvérek, sok szeretettel a nővéredtől, Lautól". Ahogy jól éreztem, nyaklánc volt, ezért nyakamra vettem, és gondolkodtam, hogy mit kezdjek magammal. Időközbe rájöttem, hogy Launak igaza volt. Röviden azt kérte meg, hogy lépjek tovább. Megint felborítottam a ruhásszekrényem rendjét, és szokásos ruháimat pakoltam elő holnapra.
Az ágyba bújtam, és nagyon vártam a holnapi napot.