Notes

Szia Husim, Szerelmem, Gyönyörűm!
Január 20.-án eljöttél értem, vajon mely csillagról?
S eddig mond, hol voltál? Hol élted életed? S mond miért várattál meg ennyire?
Sokaknak egy jelentéktelen nap a naptárban a sok közül. Sokan ezen a napon rutinszerűen élték életüket, az életemben viszont egy új, egy sokkal jobb és sokkal szebb fejezet nyílt, mint amit valaha is el mertem képzelni. Teljesen beléd estem már abban a pillanatban, amint megláttalak leszállni a vonatról. Olyan kis fáradt voltál, látszott, hogy picit meg vagy illetődve, de abban a pillanatban s most se szebbet, se jobbat nem tudok elképzelni. Egyszerűen gyönyörű vagy.
Melletted megtanultam mi az igaz szerelem, örülök, hogy részem van lehetett ebben a csodálatos érzésben, mi megmarad örökre. Megtanultam szeretni, érezni és elveszni. Elveszni a tekintetedben, az együtt töltött órák sokaságában. Elfelejtettem a múltam, a magányt és minden rosszat. Csodaként toppantál be az életembe, napról napra egyre közelebb éreztelek magamhoz, újra életet, színt varázsoltál a szürke hétköznapjaimba. Szó nélkül felforgattad az életem. Pár hét után már olyan szinten volt a kapcsolatunk, úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást.
Te az érzések színes kavalkádját ajándékoztad nekem, én pedig nem tudtam megállni a bennem felgyulladó szerelmet, hagytam, hogy magával ragadjon az ár és bíztam benne, Te is ezt érzed. Olyan érzéseket sikerült lángra gyújtanod, amikről elképzelni nem tudtam, hogy léteznek bennem. Magaddal ragadtál és éreztem éppen bárhol is jársz, a szívünkben mindig együtt vagyunk.
Melletted megtanultam millió dolgot, hogy hogy lehet valakit az összes hibájával együtt szeretni, hogy hogy lehet valakinek a tekintetében elveszni, a karjaiban elmélyülni és egyszerűen minden egyes porcikájába szerelmesnek lenni, ezt a listát napokon keresztül tudnám folytatni, de nem akarok unalmas lenni.
Hittünk magunkban. Hittük, hogy a szerelmünk különleges, tudtuk, hogy majd lesznek nehézségek, nem lesz könnyű az első jó pár hónap, de évek múlva már ha együtt élünk úgy gondolunk vissza, hogy sikeresen vettünk minden akadályt, egymásért, kibírta a szerelmünk a sok harcot.
Kitartó munkával lebontottad az összes falat, amit magam köré emeltem. Vágyom az 'örökké'-re Veled, miközben tudom, hogy sok esetben ennek a szónak a megfogadása búcsúval végződik. Pedig képtelen vagyok elengedni Téged. Melletted önmagam lehetek, végre boldog. Aztán felkeltem álmomból és magányosan ültem kis szobám négy fala között. Nem akartam Rólad beszélni senkinek, gondolni annál többet. Kiverhetetlen vagy a fejemből, a szívemből még inkább eltüntethetetlen. Önző módon magamnak akarlak: A fájdalmat, a szerelmet, az örömöt, a hitet és a reményt is...Mert ezeket Tőled kaptam. Szüntelenül vágyom Rád és sose feledem, ahogy őrülten kerestük egymás érintését, csókját, a megfelelő alvási pózt a sötét éjszakákban. Ezeket a pillanatokat meg fogom őrizni, a búcsúzást nem akarom. Mióta nem érintelek nem kapok levegőt..tudod én Melletted kapok igazán levegőt És most, hogy nem vagy itt mellettem, nem tudok odabújni hozzád, nem tudom a hajadat simizni, nem tudok egy jóéjt csókkal elköszönni esténként ha valami fojtogat, mikor sírásba kezdek, mikor érzem kezd kifogyni a tüdőmből az összes szusz, nem tudok mást tenni, próbálom elnémítani végtelennek tűnő sírásomat, lecsukom a szemem, hallgatok, gondolok és képzelem. Hallom újra a hangod, amit annyira szeretek, gondolok arra, hogy látom a szép kis arcod, és képzelem, hogy végig simítom, megcsókollak. Hogy ott vagyok Melletted...
Gyorsan bezárom az ablakot, mert már hűvös van. Folytatom. Amikor letetted a telefont...Nem tudtam mit kezdeni azzal a hatalmas űrrel, mit a hangod hagyott maga után. A hangod meg a szavaid. Ennyik voltunk? A könnyeim végigfolytak arcomon, meg szerettem volna fogni a kezed, szükségem volt az érintésedre, mégsem tudtam utánad nyúlni. Pedig százszor, ezerszer is megtenném, hogy áthajolok az idő tükrén, ha akkor újra elérhetlek. Maradj velem és engedd, hogy végre teljes szívemből, őszintén szeresselek, vedd már észre, hogy ennél Mi sokkal több vagyunk. Ezek ki nem mondott szavak, egy be nem fejezett mondat...
Furcsák vagyunk mi emberek. Amikor megtaláljuk a több hete elveszett több ezer darabos, hiányzó puzzle darabkát, ami pont kellene ahhoz, hogy teljes legyen a kép, akkor megriadunk, félünk és rettegve toljuk odébb, óvatosan. Mert nem tudjuk milyen is lenne, ha újra teljes volna a kép. Nem tudjuk, ha visszatesszük kiesik e onnan újra. Eljátszunk minden egyes nap a gondolattal, néha-néha még be is illesztjük, aztán gyorsan kipöccintjük, mikor túlságosan beleolvadna a szívünkbe. Azt hisszük nem tudunk újra szeretni, miközben már szavak nélkül is érezlek. A szíved egy darabkája helyettesíti az enyémet. Azt, amit régen Nálad hagytam, ott a legbiztosabb helyen. Emlékszem ahogy magadhoz húztál, hozzám bújtál azokon az éjszakákon. Emlékszem ahogy hajad arcomba lógott és szerettem még ha néha csikizett is. Emlékszem, hogy nem féltem Tőled. Hogy vigyáztál rám. Hogy néha szükségtelenek voltak a szavak, némán is tökéletesen megértettük egymást. Hogy tudtam, hiszel még bennem talán. Hogy olyan, mint Te, nincs még egy, nem is lesz már. Nálatok, nálunk sincs egy elrejtett szoba, ahová szívedet elzárhattad volna. És én mégis annyiszor el akartam menni, dacoltam ellened. Távol akartam kerülni. A bennem dúló viharok nem nyugodtak, csak akkor, ha végre veled lélegezhettem.
Mert Veled minden könnyű. Te annyira valódi vagy. Annyira gondoskodó. Mert végre megtaláltalak. És én, 170 km-re Tőled, csak azt tudtam, hogy nem akarom érezni milyen Nélküled. Mert nem akarom már Nélküled.