Notes

Azt hiszem, túl sok időm volt gondolkodni. Ugyanakkor régen meg kellett volna már ezt tennem és végiggondolni mindent.
Jelenleg sírva ülök a kanapén, amin annyi percet töltöttünk együtt. Órákat. Napokat. És várom, hogy hazagyere és elolvashasd ezt. Azt hiszem, ez az utolsó dolog, amit képes vagyok kifejezni, mielőtt végleg elfáradok a harcokba, magamba és beléd. Tudom, hogy rengeteg minden kavarog bennem, mégis... Csak olvasd el, kérlek.
Miután itt hagytál és elmentél aludni, miközben tudtad, hogy szarul vagyok, én itt ülök és magam elé meredve bámulom a könnyes szobát. Elrepültél és mintha minden más pedig itt maradt volna velem. A szomorúság, a másik hiánya, mind itt van velem, mert te elfelejtetted, hogy szükségem lenne arra, hogy nálad is legyen. Napok óta az vagyok, aki sose akartam lenni. Akit elfelejtenek, aki az utolsó, akire az egyetlen személy nem gondol, aki nekem a legfontosabb volt évek óta. Én legalábbis így érzem, hiába mondasz nemet. És ezt értsd meg kérlek. Biztosan nyálasnak találod ezt, és forgatod a szemedet, hiszen napok óta ugyanazt olvasod tőlem újra és újra, én pedig mondom, hogy utoljára. Úgyhogy megígérem, hogy utoljára lesz.

Akárhova is nézek... Akármire is gondolok...

Emlékszem, ahogy órák után azt mondtad, én vagyok álmaid nője. És ahogy napok után szerelmet vallottál, nem is remélve, hogy összejövünk.
Emlékszem, mikor folyamatosan magad alatt voltál és amikor nem, akkor cs:go-t játszottál. Én pedig sírva vártam rád, de nem haragudtam, csak szomorú voltam. De tudtam, hogy várnék örökre is. És ezredszerre is megvigasztaltalak.
Emlékszem, mikor bevallottad, mennyi mindenben hazudtál nekem. Én nem haragudtam, csak szomorú voltam. Megértettem mindent.
Emlékszem, mikor azt hitted, szakítani akarok veled és hajnal 2-kor sírva könyörögtél, ne tegyem, megváltozol. Eszembe sem jutott, tudtam, hogy szeretlek és szeretsz.
Emlékszem, mikor én voltam szarul és te maradtál fent velem, vagy mikor felkeltél velem, akkor is, ha csak délután dolgoztál... Sose mondtad, menjek már, vagy mennél te. A napom kedvenc része volt az üzeneteidre kelni. És tudni mögöttük az igazságokat.
Emlékszem, mikor megtaláltam az exedről a képeket és önértékelésem annyira nem volt hónapokig, hogy sírva gondoltam mindenre. De te minden nap elmondtad, hogy gyönyörű vagyok. És mikor te utáltad magad, én elmondtam, hogy tökéletes vagy.
Emlékszem, mikor meg akartad kérni a kezem. Hogy mindent elkövettél, minden pénzedet a gyűrűre költötted és hetekig izgatott voltál.
Emlékszem, hogy milyen embernek mondtam igent. És arra, hogy minden tökéletes volt, minden veszekedés ellenére. Minden nehézség mellett.
Emlékszem, ahogy másfél évet ünnepelve gondolkodtam azon, miközben néztelek, milyen szerencsés vagyok és milyen csodálatos vagy.

És emlékszem az első szakításra. Telefonon. Hajnali egykor. 100 km-rel arrébb, a wc-n sírva ültem, miközben azt kívántam, bár meghalhatnék.
És emlékszem a másodikra. Egy napig haldokolva nézni magam elé és keresni, mit rontottam el, csak hogy megjavíthassam mindezt. És várni ezt tőled mindvégig...
És emlékszem a harmadikra. Ahogy ridegen közölted velem, nem szeretsz többé. Én pedig nem értettem, miért nem vagyok méltó a szeretetedre, hisz minden olyan jól ment. Azt hittem, csakis az én hibám minden, azt kívántam, bár sose tudtam volna, ki vagy.
Minden nap egy örökkévalóság volt, miközben láttam, ahogy szerelmet vallasz egy lánynak akit egy hónapja ismersz. Nem engedted, hogy ott legyek, míg lakást kerestem, hiszen nálatok nem lakhattam. Odadobtam a jövőm eléd, és mintha nem is léteznék többé, széttépted. Azt hittem, sosem fogom megbocsájtani ezt és azt, hogy létezel.

Két hónapba telt. Felépíteni magam. Felépíteni azt az ostoba falat, amit te napok alatt romboltál le, miután beengedtelek és megbíztam benned. Rád bíztam az életemet. Te voltál a kedvenc zeném, a kedvenc hangom, a kedvenc képem. Szenvedtem és megfogadtam, sose beszélek veled többet. Egyik este ráeszméltem, hogy nélküled is tudok létezni. Mintha újra tudtam volna lélegezni.
És nem teltek el órák sem, te írtál. Írtál, hogy találkozni szeretnél. Bekopogtattál ezen a nyavalyás falon, ami rögtön szétrepedt.

Az én szívem pedig megállt.

Nem akartam, és tudtam, hogy nem szabad, és hogy szenvedni fogok. De a következő pillanatban már a nappalimban ültél.

Ígéretet tettél nekem. Amik nélkül most lehet nem együtt élnénk.
Hogy befejezed az iskolát. Hogy leteszed a cigit. Hogy szeretni fogsz és jóvá teszel mindent. Mindent...

Én pedig ezekkel a szavakkal felejtettem el a hetekig tartó szorongást, sírást és mindent, amit te okoztál. Mindent, amit talán sosem fogsz megérteni, mert én nem tudtam megtenni veled. Még gondolatban se tudtalak utálni. De visszajöttél és nem hibáztattalak. Megtanultam újra szeretni és hinni, pedig minden nap szorongtam így is... Küzdöttem, hogy elhiggyem.

Nem fejezted be az iskolát.
Nem szoktál le a cigiről.
És nem tetted jóvá mindazt...

Most itt ülök, és azon gondolkozom, miért löksz el, mikor meg akarlak ölelni. Miért nem mondod már magadtól őszintén, hogy szeretsz és hogy gyönyörű vagyok. Miért mész el, mikor azt mondom, rosszul vagyok és nem akarok egyedül lenni. Miért nem írsz, mikor megígéred.
Miért nem vagy itt, mikor szükségem van rád? Miért veszekszünk ennyit...

És nem tudom, mikor történt mindez. Mikor szaladt el mellettem a szerelmem, akinél sose kívántam jobbat. Aki megvigasztalt, nem a szomorúságom oka volt.
Nem tudom. Nem értem és talán sosem fogom.
Én változtam, vagy te, aki nem érti, mit írok?

Nem tudok létezni nélküled, nagyon sokáig ezt hittem. De a nyáron bebizonyítottam, hogy nincs, aki nélkül ne lehetne léteznem, még ha rettenetes is. Egy darabot kiragadtál belőlem, és hiába jöttél vissza, ezt a darabot ott hagytad azon a nyáron. És én vagyok az egyetlen, aki megpróbálja kitölteni az űrt, holott az a te részed volt mindig is.
Mindig te leszel az első szerelmem. Mindig rád fogok gondolni, ha meghallom az Alex nevet, és mindig sírni fogok, ha meghallom a közös számunkat, amire te talán már nem is emlékszel.
Akkor is, ha a lakásban csak az én dolgaim maradnak holnapra, és akkor is, ha elsírod magad és azt mondod, benned is ott az űr, ami az én helyem.

De nem tudok tovább létezni amellett az ember mellett, aki csak árnyéka annak a szerelemnek, amiben én mellette hittem. És nem akarom, hogy megkeserítsem az életét annak a személynek, akinek könnyebbé is tehetném egyetlen mondatommal.

Szeretnék nevetni melletted. Szeretném, ha átölelnél és átölelhetnélek, akármikor is és akárhol is legyünk. Szeretném, ha meghallgatnál és ha elmondanád, neked mi jár a fejedben. Szeretném, hogy gyönyörűnek láss, és hogy mondhassam, tökéletes vagy. Szeretném, ha én lennék az első és az utolsó. És igen, lehet szeretnék szerelmes leveleket és vacsorákat.
És szeretném, hogy megértsd mindezt... Szeretném, hogy megijedj, mikor rájössz, hogy ha most nem cselekszel(ünk), most vége.

Ha pedig mindez túl sok számodra vagy egy pillanatnyi kétség férkőzik beléd, csak szeretném, hogy tudd:
tudom, hogy hisztis vagyok. hogy kiakadok mindenen, és hogy néha nagyok az elvárásaim. tudom, hogy nem könnyű mellettem és talán nem könnyű szeretni sem.
Így kérlek, adj egy utolsó ölelést és hadd köszönjem meg ezt az elmúlt 2 évet és 4 hónapot. Remélem találsz egy sokkal jobbat, akivel megérdemlitek egymást. Köszönöm, hogy az életem részese voltál és sajnálom. A legjobbakat kívánom neked az életben, csupán más mellett.

Ha pedig elérte a szívedet mindez és a jövődben helyem van, kérlek, nagyon kérlek... Mondd el végre mindezt. És szeress, és engedd hogy szeresselek.

Köszönöm, hogy őszinte leszel.