Notes

Az éj úrnője
1. rész - Északvadon
1. fejezet - Adel úrnő

Hosszú egy éves út után végre hazaérkeztem.
Utóbbi látogatásom óta a Tövistorony környékénél nagyobb hó lett, de nem akármekkora: szinte a fejem fölé ért az érintetlen hó. Szerencsémre köves ösvényen nem volt hó, voltak szolgák akik eltakarították. A torony teteje nem is látszott a sűrű fehér fátyolos ködben, de tudtam, hogy magas torony volt, szinte majdnem felért a sokkal magasabb Obszidián-hegység negyedét.
Hó most sem tudott megállni a meredek fekete hegyoldalon, ködben is lehetett látni ezt Északi fekete falnak nevezett Obszidián-hegységet. Rémes egy hatalmas természetes monstrum volt, talán itt lehetett a világ pereme. Azt mondták, hogy a hegyen túl nagy üresség tátong, vagy talán odafent is lehetett az istenek hatalmas palotája. Más szóbeszédek szerint az elhalálozott lelkek a fekete falon túl találtak nyugalomra. Senki elő fia sem tudott átmenni, túl meredek és csúszós volt a hegy. Alagút sem volt jó megoldás, mert a hegy gyomra mindig mozgott, és gyakoriak voltak a tárnaösszeomlások.
Abbahagytam a bámulást, és besiettem a torony nyitott ajtóján. Tudtam, hogy merre volt az egyetlen lakója: fent a torony tetején tartózkodott. Maga a Tövistorony szabályos hatszög alakúra épült, és hét emeletje volt. Mindegyik emeleten két külön terem volt: egyik a belső hatszög, másik pedig a külső hatszög, amelybe hosszú lépcsőjárat volt benne.
Ráadásul pincéje is volt a toronynak, tehát kilenc szintűre lett tervezve, és megépülve. Minden egyes perem, és szöglet tökéletes szabályossággal készült el. Ezen mindig csodálkozni tudtam, mert ilyen magasan sok hóban nagyon nehéz volt egy tökéletes épületet megépíteni... és az igazi lakója, Adél úrnő egyedül elintézte az egészet.
Adél úrnő az ismert világ legnagyobb mágusa volt, akit északra száműzték csak azért, mert tudott varázsolni... És a király első női minisztere volt.
Gyors léptekkel megmásztam a hosszú lépcsőket egészen a legfelsőbb szintre: a laboratóriumba, ez volt az Adél úrnő mágus műhelye, szintén hatalmas hatszögletű terem volt, ebből öt oldala teljesen könyvespolcnak készült, míg az egy - vagyis a déli - oldalon ablakok voltak. A terem közepén egy pódium helyezkedett el, rajta pedig valódi vérrel megfestett ötszögű pentagram volt. Pódium köré asztalok, székek, és könyvállványok helyezkedtek, rajtuk pedig mindenféle dolgokat lehetett megtalálni: varázstekercsek, ősi írások, alkímiai kellékek, és mindenféle kotyvalékok.
Beléptem az ajtón hangos nyikorgás közepette; azonnal megpillantottam az úrnőt az egyik asztal fölé görnyedve, aki böngészte a százéves tekercseket. Nem nézett rám, még akkor sem, amikor újabb zajos nyikorgás kíséretében hangosan csapódott be az ajtó.
Tudta, hogy én jöttem. Megérkezésem óta tudta. Ilyen volt a furcsa természete, most pedig arra várt, hogy hozzá menjek. Úgy is tettem, hangtalanul hozzá sétáltam. Fekete női vászonruhát viselt a szintén fekete szőrmekabát alatt, hátán pedig selyemből készült fekete átlátszó köpeny terült le egészen a földig, a hosszú éjfekete haja pedig a dereka alá omlott hullámosan - a jobb fülén ott volt az általam jól ismert egyetlen szál fehér hajfonat, amelyet spirálisan fonta meg.
- Üdvözöllek ismét Konrád, végre itthon vagy - szólalt meg miközben a tekercsen levő furcsa jeleket nézte - Légy szíves foglalj helyet.
A fejemet ráztam, volt ugyan elég elegáns kényelmes szék, de akkor sem volt kedvem leülni. Üdögelés nem az én foglalkozásom volt.
- Tényleg nem vagy fáradt? - folytatta miközben rám se a hederített - Pedig nagyon siethettél. Bár nem tudom, hogy képes lennél-e a fáradtságra?
Megint nem jött felőlem felelet, csak a fejemet ráztam. Ezért felnézett rám immár egyenes tartással. Sápadt volt a beesett arca, egy mély hosszú vágásos sebhely csúfította az arca jobb felét, a szeme alatt indulva egészen az álláig. Kissé ráncos homlokán viselte a fekete obszidiánból készült diadémot, amely egyszerű formában szimmetrikus töviseket ábrázolt; a közepén pedig egy indigó színű zafír helyezkedett el, ami belülről egy kicsit világított lila színben. A szeme pedig ugyanolyan indigó színű volt annyira, hogy feketének tűnhetett akárkinek, aki nem figyelte meg jobban a szemeit.
De leginkább örök szomorúság látszott az arcán, sosem tudott mosolyogni, sem nevetni. Mindig komor maradt a tragikus élete miatt, amit át kellett élje.
- Mi a hír? - kérdezte, a hangjában érződött a parancs.
Magasztos tartásával nyújtotta a kezét, elővettem az általam írt tekercsbe kötött levelet, majd a kezébe nyomtam. Ő levette róla a madzagot, majd kisimította.
- Köszönöm szépen. Tényleg nem ülnél le? - újabb fejrázásomra leült az egyik közeli székre, majd kezdte olvasni a levelet. Egész végig egyetlen egy vonása sem mozdult meg, mindvégig érzéketlen maradt.
- Akkor ez a helyzet - szólalt meg, majd felnézett rám - Dögpestis ismét, háború, árulások és hasonló dolgok. Szokásosak mint ötven évvel, vagy száz évvel ezelőtt. Bolondok a férfiak... De ne haragudj meg, ha megsértettelek!
Lapos tenyeremet felmutattam, amely azt jelentette, hogy nem baj.
- Néha nagyon hiányzik nekem Orticía - folytatta miközben felállt - Fehér torony a dombtetőn, amit én építtettem... Jó kilátást nyújtott az egész városra. Szerettem a palotát, ahol a férjemmel éltünk, és kedves voltam a hűséges szolgáimhoz. Nárcisz volt a kedvenc szolgalányom.
Mindvégig hallgattam. Több mint öt éve így ment az élet: én hallgattam azt, amit ő mesélt: a fiatal életéről, tudományról, tapasztalatairól, kisérleteiről, és sok más egyébről is beszélt. Nem várt tőlem választ, csak úgy szerette, hogy valaki halgassa őt; én voltam az a valaki, akiben teljesen megbízott. Legféltettebb titkait is ismertem.
Felsétált a pódiumra, és nézte a csontokat, amelyek a pentagram közepén voltak szétszórva. Én is utána mentem.
- Nos ahogy látod... - folytatta témaváltással - Valakinek a csontjai. Erdőbe kaptam meg amikor sétáltam, fel volt akasztva az illető, lejött róla a hús, és a csontjai földre estek. Milyen érdekes, hogy senki, semmi nem vitte el onnan. Vajon a végzet akarta volna így? - tette fel a költői kérdést, majd az oldalamon levő buzogányt nézte.
- Szép buzogány, hol szerezted?
Levegőbe rajzoltam a betűket: Mízea.
- Értem, ott dúl a pestis ha jól emlékszem?
Bólintottam válaszul.
- Szegény nép... - mondta, majd visszatért az eredeti témához - Hol is hagytam abba? Igen, figyeld meg a medencecsontjait - mutatta a kérdéses csontokat - Szerencsére épen maradt, így meg tudtam határozni, hogy egy nőnek a maradványai. Sok éves tapasztalatom azt árulja, hogy fiatal nő volt. Szegény teremtés! Remélem jó helyet kapott odafent. Ha minden igaz, már nagyon rég a Fekete Falon túl van.
Egy ideig csendbe maradt miközben figyelte a csontokat. Letérdelt.
- A jobb lába el volt törve, mikor felakasztották. Biztos az átkozott északi civilizátlan törzsek voltak.
Felmutatta a lábszárcsont mindkét törött darabját. Adél úrnő sokáig tapasztalt doktor mellett dolgozott, és sosem tévedett ebben. Amióta húsz húsz ide száműzték őt, azóta csak a környékbeli betegekkel foglalkozott, és az emberi anatómiát tanulmányozta... a sötét mágia mellett.
- Remélem ez a lány nem fog megharagudni, ha a testét használom szolgának - nyitott tenyerét kinyújtotta, majd rajta megjelent egy indigó színű láng.
Az pedig beleszökkent a koponyába, majd hirtelen megmozdult minden csont. Gerinchúrok kezdtek összeilleszkedni, a végtagi részek pedig mozogtak eszeveszetten. Annyira groteszk látványt nyújtott, hogy a gyengébb elméjű illető elszökött volna innen. Szinte rángatott a csontváz addig, amíg minden csont nem illeszkedett egymáshoz, majd az élőholt lény felállt.
A végeredmény egy hús nélküli ember lett, a szemgödörben lilás színű fény villogott. Mi több, hat-hat ujja volt mindkét kezében. Úrnőnek is hamar feltűnt ez a különös eset.
- Hat ujjal született - vizsgálta a kezeket - Mutáns volt orvosi szaknyelven, vagyis szörnyszülött.
A csontváz felemelte a karját, majd az ujjai ökölbe szorultak, szinte soványnak tűnt. Ugyanakkor a hatodik ujja a mutatóujja, és hüvelykujja között helyezkedett el. De második hüvelykujjként működött, ugyanis az ökölbe hüvelykujj mellet volt, nem pedig a mutató mellett.
- Ismertem őt - mondta Adél úrnő - Ella, egy igazán tehetséges szakácslány volt. Születése óta ismertem őt, mindig az volt a baja, hogy korcsként született. De nekem köszönhetően elfogadott lett, viszont egy éve eltűnt ismeretlen módon. S lám, itt vannak a gyönge csontocskái.
Megtapogatta a koponyát mindkét kezével óvatosan. A lény nem mozdult, csak üresen meredt a semmibe. Nem volt eszmélete, és a lélek nagyon rég kiköltözött belőle. Viszont egy valami maradt benne: képességei. Adél úrnő tapasztalata és kisérlete szerint, ha valaki bandita volt, akkor csontvázként is az lesz. Ha pedig testőr, akkor élőholtként őt fogja védeni. Le mertem fogadni, hogy Ellából egy kitűnő csontváz-szakács lesz. Mindez érthetetlen volt számomra: nincs öntudatuk, de ugyanazt tudják csinálni, mint hajdan. A baj viszont az volt, hogy nem tudtak tanulni. Képtelenek voltak rá.
- Valka fejedelemasszony egyik fontos szakácsa volt - folytatta - Szerintem le fogom vinni Sírhantba, beszélgetni nem fog tudni, de ha odaadják neki a kellékeket, és megmondják hogy mit csináljon, remek ételt tudna csinálni.
Egy ideig csendbe nézte a csontvázait, majd rám nézett. Sose mosolygott, most sem emelkedett fel egy kicsit sem a szája széle. Hátat fordított nekem, majd körbejárta a pódiumot, én pedig a szemeimmel az ő lépéseit követtem.
- Konrád. Amíg távol voltál, gondolkodtam valamin - közölt - Pontosan rólad. Nos lehet, hogy megszoktam a némaságod, de... - tartott egy kis szünetett, majd sóhajtott - Hiányzik, hogy nem mondasz semmit. Megvan a nyelved, de nem tudsz szólni? A hangszálaid is épek kell legyenek, mégis sosem hallottam a hangodat. Csak hangtalanul vigyorogsz, vagy ostoba képet vágsz mindig. Legfeljebb írásban közölsz, de azt is kevés szóval - velem szembe megállt - Miért?
Vállat vontam, majd vigyorogtam.
- Legalább egy árva hangot se tudsz kinyögni? - folytatta - Hűséges szolgám, és barátom vagy, azt elismerem. Nagyon jól elvégzed a munkád, szívességeket teszel, mindenben tehetséges vagy, de mégis semmit se tudok rólad - a homlokán fényesebben kezdett világítani a zafír - Szolgáimmal, és barátaimmal mindig jó kapcsolatot szeretek ápolni. Te? Nem mondasz semmit, nem is tudom, hogy volt-e szeretőd, feleséged, vagy gyermekeid. Mi a valódi neved? Honnan jöttél? Ki volt a családod? Nemes vagy paraszt voltál? Semmit nem tudok leolvasni rólad, semmit.
Hátráltam egy lépést. Szó nélkül bámultam a vilagító zafírt.
- Most se megy? - oldralra döntötte a fejét, nem haragudott, se nem volt mérges, csak szomorú volt mint mindig - Legalább írásban leírnád az életed?
A fejemet ráztam. Nem lehetett.
- Egész különös eset vagy.
Kezdett esteledni, hátrafordultam, hogy nézzem ki az ablakon. Mostanra annyira eltűnt a köd, hogy láttam a Sírhant városát lent a völgyben. Éppen most kezdték el a fáklyagyújtást, amely különös látványt nyújtott a nagy havasi tájban. Szinte a világ végén álltunk. Adél úrnő nem szólt semmi, csak az ablakhoz sétált. Én is melléje álltam.
- Legalább elmesélhetnéd, hogy milyen volt az utazás azonkívül, hogy dögpestist, meg hozzá hasonló rémségeket láttál.
Ismét nem kapott választ.
- Holnap megyünk Sírhantba, ha neked megfelel. Vásárolsz nekem dolgokat, én megyek Valkához.
Csendbe néztük hosszú ideig a sötétedő tájat.
- Fáradt vagyok, megyek aludni. Jó éjszakát! - búcsúzott el.
Csendesen kiment a lépcsőházba.
Teljes sötétség uralkodott nemsokára. Macskaszemem volt, úgyhogy az nem okozott gondot. Addigra is elnyúlt az idő a bámulásra, hogy a lent levő városban máris eloltották a fáklyákat, majd sűrű fátyolos fekete köd nehezedett rá az egész tájra. Nem aludtam el, nem lettem éhes, még fáradt se. Csak bámultam a fekete ürességet.
Egy hosszú női sikoly hallatszott távolból, amely visszhangként jött be ebbe a völgybe. Egy halott lányé volt, aki talán a Fekete falról kiáltott le. Nem ébredt fel senki, csak egy hosszú néma csönd következett.
Halálhörgés törte meg a csendet. Ugyanaz a lányé volt, akinek az előbb hallottam a sikolyát.
De tudtam, hogy csak én hallottam ezt, senki más. Egyszer átmentem a Fekete falon elhalálozott lélekként, és visszatértem ebbe az átkozott világba, hogy végrehajtsam a vérbosszút. A Végzet néma halál kardjaként küldött vissza az élők közé.