Notes

Elképzelhetetlen (v. Elsivatagosodott) Álmok

I. Fejezet

Egy valami zavaros álomból hirtelen felébredek. Észreveszem, hogy épp jókor kelek fel, már kezd hajnalodni távolba a horizont, hegyek mögülrõl a gyenge fények szépen beszivárognak az ablakon keresztûl a szobámba. Nagy fáradtan felkelek az ócska ágyamból, nehezen megmozdítom a öcsém ágyát, hogy ébredjen fel õ is. Háromszor rúgok belé, még mindig alszik úgy, mint egy téli álmot alvó medve. Bizony tegnap nehéz napunk volt, ezért hagyom, hogy pihenjen tovább.
Felveszem a rossz farmeromat, és a vékony bõrkabátomat, rendbeteszem a hajamot, aztán kimegyek a konyhába. Lyla, a nagynénim éppen bepakolta a kajámat a táskámba. Lassú léptekkel megyek hozzá úgy, hogy ne vegyen észre.
- Oké, oké Dane - csoválja a fejét Lyla - Mióta szeretsz lopakodni?
Nem is gondoltam, hogy Lyla ilyen nagyon könnyen észrevesz. Azonnal szólnék, csak Lyla beelõzött.
- Nincs semmi baj Dane, csak az nagyon fura nekem. Nyugodtan lopakodhatsz bárhová, mindig észre fogom venni, hogy itt jársz. Des?
Des az öcsém, és ikertestvérem, alig pár perc múlva szûletett utánam. Nagyon hasonlítunk egymásra, ezért mindenki összetéveszti minket, de Lyla a kivétel - jól ismeri minket, és nagyon ritkán szokott összetéveszteni.
- Még alszik, háromszor megrugtam az ágyát, de szerintem még mindig fáradt... - mondom félénken.
- Nincs semmi baj Dan, menj a dolgodra, majd én felébresztem õt.
- Oké, szia Lyla! - elveszem a táskámat, és kilépek a házból. Egyenesen a közeli erdõbe megyek, ott van a munkahelyem, ott dolgozok hajnaltól estig favágóként. Ugoria környékén nagyon sok fa elterjedt a nagy árvíz után, és ezért el kell takarítani, hogy legyen több hely a városnak.
Erdõ szélén egy kicsi roszdás teherautó vár rám, beülok, aztán egy kicsit elcsevegek a sõförrel, a munkatársammal, hogy milyen napunk lesz, meg stb. Közbe meg egyre mélyebbre megyünk az erdõbe.

Kb. három órája dolgozok, nagy nehezen hasítom szét a tölgyfacsutakot. Mikor végre úgy odacsapom, hogy hamar szétesik, ekkor a tisztásba hirtelen betoppan egy koromfekete modern verda. Nem is olyan mint a mi kocsink - XXI. századi kocsik, amelyek kerekesek - ennek nincsen kereke, és valamiért tud a föld fölött lebegni. Nyugaton vannak ilyen nagyon modern dolgok, ha jól emlékszem, ez valami antigravitációs cucc, vagy mi.
Eltûnõdök, hogy mégis miért jöhettek ide egy szegény városba? Vajon mit akarnak egy szegény ugor (vagy magyar) népétõl? Úgy állok, mint egy szobor, közbe a társaim meg mennek a fekete kocsihoz.
Fura kocsiból valami talpig fekete ruhás emberek szállnak ki, tetõtõl talpig fekete ruhájuk páncélnak néznek ki, a fejûkön bukósisak van, de egy kicsit kisebb mint a rendes bukósisak. Egyikük valamit nyom az alkaljára, és a sisakja valahogy érdekesen eltûnik. Valamirõl elcseveg a fõnökömmel, aztán a fõnököm rám mutat.
"Ezek mit akarnak tõlem?" - hangosan visszhangzik a fejemben - "Valamit túlságosan rosszat tettem, hogy ezek a zsaru-féle emberek keresik engem?"
Az aki eltûntette a sisakját, az hozzám lép. Teljesen kétségbeesetten állok. Ez a fekete ember ravaszan összeráncolja a homlokát, és elõvesz valami táblát, egy kicsit gépel rajta a gyors kezével, aztán nyugati (vagy Germán) akcentusan kezd magyarul beszélni.
- Tud közös nyelven beszélni?
Bólintok, ami azt jelenti, hogy igenis tudom. Közös nyelv nem más mint a német nyelv, az iskolába kötelezõ volt a német nyelv tanítása, és csak alapfokon tudok németûl, de attól még valamennyire megértem ezt a nyelvet.
- Személyesen Caesar Rex õrmester vagyok, ön Danegeld Falkner ugye? - mondja németûl.
Megint bólintok.
- Kérem jõjjön velünk, valaki akar találkozni önnel.
"Nem megyek el innen! Soha nem megyek el ezekkel a gazemberekkel, akik mindent elvettek tõlünk! SOHA!" - mondom magamba, de nem merem kimondani. Még mindig mozdulatlanul állok.
- Van valami gond Falkner? - kérdezi.
Nemet bólintok.
- Akkor jön velünk?
Nem mozdulok meg, Rex õrmester egyet int a másik kettõnek. Õk ketten megfogják a karjaimat, és behuzzák a rémálmos kocsiba. Már érzem, hogy hangosan dobog a szívem, halálra vagyok rémülve. Mindig probálom úgy elképzelni, mintha az öcsém itt lenne, de soha nem sikerûl. Ezek a fekete emberek szótlanok, még rám se néznek, csak arra figyelnek, hogy hova mennek ezzel a nagy sebességû kocsival...
"Kik ezek a fura emberek?" - mondom magamba folyton, aztán egy másik gondolat jut - "Kérdezzük meg tõle, hátha szerencsénk lesz, és válaszolni fognak".
Kezdek bátrabb lenni, és megszólalok.
- Hová viszik? - mondom németûl.
Nem jön válasz, még mindig figyelik az útat, olyanok mintha robotok lennének, hamarosan ez hangzik a fejemben: "Hangosabban! Hátha úgy fognak válaszolni".
- HOVÁ VISZIK? - kérdezem nagyon hangosan, olyan hangosan, hogy talán kocsin kivûl is lehet hallani. A mellettem ûlõ fekete, azaz Rex õrmester - aki kimondta a nevemet, és intett a másik kettõnek, hogy tolják be engem a kocsiba - csak egyenesen a szemembe néz a félelmetes szemeivel.
- A hivatalba - beszél mély hangon - Valaki pontosan önt keres, és nem tudom, hogy a nevét kimondhatom-e.
- Ki az? - kérdézem valahogy mérgésen. Ez az ember megint egyet nyom az alkarjára, és a sisakja valahogy visszakerûlt a fejére (nem tudom jobban megmagyarázni, olyan mintha folyékony módon visszafolyna a páncéljába, és majd úgyanúgy az eredeti formájaba visszafolyik, és úgy mintha megfagyna). Már éppen a hivatal elõtt megáll a kocsi.

Ugoria polgármesteri hivatalba berontják, egy olyan terembe viszik be, ahol soha nem is jártam. Legmodernebb dolgokkal teli van a terem, nem olyan mint a többi terem a hivatalba. Ha jól gondolom a polgármester nagyon gazdag lehet... Ebbe a terembe hagyják ezek a feketék, én még mindig úgy állok mint egy szobor.
A terem falai legmodernebb anyagokból vannak, elõször igazi smaragdszínû volt, aztán pár perc múlva gyémántszínû lett. Olyan mintha igazi kristályokból lenne ez a terem. Az asztal - gondolom ahol a polgármester oda szokott ûlni - teljesen új fajta színes üvegbõl van. Sokáig bámúlom ezt a soha nem látott termet, amíg mögöttöm ismét kinyílik az ajtó, nem nézek hátra. Nem hallok semmi lépést, mintha egy ember inkább berepûlne a terembe, vagy magától nyitódik az ajtó. Valaki megszólal mögöttem ismerõs hangon.
- Hello régi barátom, Dane, nagyon rég találkoztunk haver - mondja, és megcsapja a vállamot. Akkor se mozdulok meg, hanem állok tovább... Nem is tudom miért, talán nagyon meg vagyok rémûlve a furcsa pillanatok miatt, vagy talán elvesztettem a testem föltötti irányítást azóta, mikor megláttam a fekete kocsit...
Egy tolószékbe ûlõ ember megy el mellettem, és szembe fordul, rögtön felismerem az arcát... Dalnag Arnvald - régi barátom, még most is a legjobb barátom, kiskorunkba sokat segítettûnk egymásnak, együtt jártunk iskolába, még többször is padtársak voltunk. De egy napon - kb. egy évvel ezelõtt - a családi okok miatt nyugatra költöztek, és nemsokára elterjedt az a hír, hogy meghalt valami sivatagban.
Mikor utoljára láttam, akkor jól tudott lábon járni, de most hogy tolószéken ûl... Teljesen összezavarodnak a gondolataim, sok kérdés jut a buta fejembe, de csak egyetlen kérdést teszek fel.
- Dalnag... - kezdek meglepetten beszélni - Mi lett veled?
- Hosszú történet.
- És miért inkább õrökkel hozattad ide? Te vagy...
- Igen - szakít félbe - Láttam, hogy berontottak ide, nem gondoltam, hogy Rex õrmester ennyire erõszakos, majd megbüntetem õt.
- De... - szakítom félbe a beszédet, de Dalnag csendet intett.
- Mindent elmondom, hogy mi folyik itt, te csak figyelj ide, majd akkor kérdezhetsz, amikor mondom, jó?
- Oké... - mondom zavarosan.
- Na akkor, hogy miért nem magam mentem hozzád? Mert nemrég találtak meg engem, és az orvosok azt mondják, hogy súlyós betegségbe szenvedek, ezért megtiltották, hogy a kórokozókkal teli levegõbe járjak. Hogy miért tolószékbe ûlök? Azt majd máskor elmondom. Hogy miért kerestelek? Most az a lényeg, lenne egy kérésem hozzád.
Nem mondok semmit, csak bólintok.
- Tudtam, hogy nem leszel ostoba, na akkor térjük a lényegre. Az lenne a kérésem, hogy folytasd te magad azt a munkát, amit eddig csináltam...
Hirtelen akartam szólni, hogy milyen munkát? De szerencsére vissza tudtam tartani.
- Jólvan... - folytatja, közbe mély leheletet vesz - Oké... Egy évvel ezelõtt valami furcsa új technológiáról hallottam a sivatagba, és a saját csapatommal utánakutattam, de hamar ránk támadtak a farkasok, és csak én éltem túl, 's azzal külön váltam a civilizációtól. De soha nem adtam fel, és így kutattam tovább egyedûl, amíg újra nem találták rám a farkasok, közbe az õrzõkhöz menekûltem. Ott vesztettem el a lábaim fölötti irányítást. Kérdés?
- Milyen sivatagba? - kérdezem csodálkozva.
- Ibériai sivatagba, biztosan emlékszel rá, mert az volt a kedvenc részed a földrajzból.
Visszaemlékszem minden földrajz tananyagra, és eszembe jut az Ibériai sivatag - régen Ibériai félsziget volt, és ott is volt Spanyolország, és Portugália. Szaharai sivatag annyira kiterjed, hogy még az Ibériai félszigetet is elérte mielõtt eljött a nagy árvíz, így máig is sivatag maradt.
- Persze, elég durván elkergette a spanyolokat a félszigetbõl...
- Éppen fordítva van.
Ennek hallatán hirtelen megáll az eszem, vajon spanyolok elûzték a sivatagot? Úgy is elég buta a fejem, és nem tudok valahogy tisztán gondolkozni.
- A spanyolok, és portugálok - folytatja - Elég sokan belehaltak a minden hiányba, és körülbelõl több mint egynegyede élte túl, akik nagyon hamar hozzászoktak a sivatagi életmódhoz. Ebbõl a túlélõkbõl háromnegyede már inkább tatár féle életmódot éltek, és ezek a Sivatagi Farkasok.
- És a maradék? - kérdezen csodálkozva.
- Azt mondtam, hogy légy csendbe, mert mindent elmondom - csoválja a fejét - Maradék része utálta a tatár féle életmódot, és inkább a szabadságra vágytak, ezért... - hirtelen elakad, és erõsen lélegzik, közbe a kezeivel valami olyat jelel, ami azt jelentheti gondolom, hogy nincs semmi baja, vagy jól van, vagy valami ilyesmi.
- Nem értem tisztán... - szólalok meg pár perc múlva - Mikor kezdett sivatagosodni, akkor miért nem menekûltek északra? A pireneusi hegyeken át?
- Most hagyd ki ezt, van valami fontos kérdésed?
Elgondolkozok egy kicsit, sok hülye kérdés jut a fejembe, és az egyetlenegy lényeges kérdezem.
- Mennyire veszélyes ez a sivatag? Mármint az ott élõ emberekkel szembe?
Dalnag egy kicsit elgondolkozik, és rögtön is szól.
- Attól függ - folytatja - Hogy hogy fogsz cselekedni a sivatagba. Három frakció van, és mindegyiknek egy-egy fõ célja van. Vannak kisebb csoportok, vagy egyedûl élõ emberek, de ha jót cselekszel, akkor akár több veszélyt is kikerûlheted. A pontos válasz, az hogy a sivatag veszélye változó az emberekkel szembe - pár percet szünetet tart - Nos akkor akarsz segíteni, vagy nem?
Mélyen elgondolkozok, hogy elfogadjam-e a kérést vagy nem, többször úgy gondoltam, hogy nem fogadom el, de hamar kérdést teszek fel neki.
- Miért pont én? Miért nem valaki más? Azt hiszem sok barátod van...
- Mert benned bíztam mindig a fontos dolgokat, te vagy az egyetlen legjobb barátom.
Egy fontos dolog jutott eszembe, ami a beszélgetés közbe elfelejtettem, a családom! Mibõl fog élni, ha sokkal kevesebb pénzt fognak kapni az ételre? Hogy fogják nélkûlem megélni? Mi lesz velük, amíg távol leszek? Mi lesz, ha betör hozzájuk egy gazember, és kifosztja õket?
- Mi lesz a családommal, amíg távol leszek?
- Nyugodj meg barátom - vigasztalja - Már gondolkoztam is ezen, mindig tudtam, hogy a saját családodat meg akarod védeni. Ha elvállalod, akkor õket jobb helyré fogok vinni, ahol több pénz is van, jobb az egészségbiztosítás, és van biztonság is, pluszba még adok neki annyi pénzt, hogy legyen mibõl éljenek egy év alatt.
- Akkor megyek tõlük elbucsúzni... - mondom, és közbe lépném ki a terembõl, de kint a fekete emberek nem engednek tovább.
- Nem muszály most - folytatja - ha elfogadod a kérésemet, akkor velünk jönnek, már megbeszéltem Lylával.
- Mégis hova?
- Neu Genfbe...